Szia, Attila vagyok.

Aztán egy National Geographicnak köszönhetően egyre inkább az kezdett érdekelni, hogyan működünk mi, emberek. Így lett a pszichológia a tinédzserkorom óta tartó érdeklődésem. Közben a könyvek mellett megjelentek a gyönyörű grafikájú, óriási, bejárható világokkal rendelkező játékok is, ahol percek alatt órák telnek el.

Felnőttként az élet egészen más világokba vitt. Logisztikában dolgoztam, és szerettem a vele járó pörgést, a problémákat, és azt a rengetegféle stílusú, kultúrájú és nemzetiségű emberrel való együttműködést. Sokszor olyan helyzeteket kellett megoldani, ahol semmi nem ment pontosan a terv szerint. És különösen szerettem azt a pillanatot, amikor a sok különálló rész végül összeállt egy működő egésszé.

Közben öt éve deréktól lefelé lebénultam, és egy sürgősségi műtét után újra kellett tanulnom járni. Az élet persze ment tovább, csak már kicsit más szemmel néztem rá.

Így jutottam vissza végül önmagamhoz, és elhatároztam, hogy a gyerekkori álmomat nem fogom feladni. Ezért most pedagógiát tanulok, és készülök az egyetemre.

Hiszem, hogy amíg megőrizzük magunkban a gyermeki kíváncsiságot, addig a kihívásokhoz is könnyebb úgy közelíteni, hogy nem csak megoldandó problémát látunk bennük, hanem valami olyat, amit érdemes felfedezni.

Nem kész válaszokat akarok adni.

Hanem megdolgoztatni őket azért és annyira, hogy merjenek álmodni, merjenek szembenézni a kihívásokkal, és megtapasztalják, hogy a célhoz vezető út sokféle lehet.

Teret adni annak, amit ők találnak ki — miközben mindenki a maga módján, a maga helyén válhat fontos részévé annak, ami közösen születik.